Angyal

A nyáron ért a hír, hogy egy számomra kedves személynek a gyereke meghalt. Olyannyira szeretem ezt a valakit, hogy fizikai fájdalmat éreztem a hír hallatán és tehetetlenséget, hogy nem tudok neki segíteni, miközben tudom, hogy milyen lelkifájdalommal jár egy ilyen veszteség. Az egészségügyben dolgoztam hosszú ideig, azonbelül is a sürgősségen, ott sokszor voltam szemtanúja ilyen veszteségeknek, és sokszor tapasztaltam meg, hogy a fájdalomban mindannyian magunkra maradunk, szeretteink csak a pálya széléről drukkolnak, hogy tudjunk felülkerekedni a veszteségünkön és tovább élni a hiányokkal. 

Ilyen pálya széléről való szurkolásként varrtam meg én is idén az angyalkámat, hogy a halál után hátramaradt kislány könnyebben meg tudjon küzdeni édesanyja elvesztésével, a nagymama pedig a lánya elvesztésével. Nem tudom, hogy melyik fájdalmasabb. 

Egy üzenetet is írtam az angyalka mellé, amelynek olvasása után meleg ölelést kaptam ettől a kedves embertől.

"Ott, ahonnan én jöttem, van egy angyal, fényesebb az összes többinél. Ő üzeni, hogy minden napsugár az ő büszkesége, minden szellő az ő simogatása, és minden esőcsepp az ő könnyei. Szeretettel gondol rád." 

Vigasztalódást kívánok nekik! <3

Szösszenetek

A varrás egy olyan tevékenység, ami az alkotás mellett azt is megengedi, hogy olyan bugyrokba kalandozzak el önmagamban, ahol még a madár sem jár. Így jutottam el ahhoz a kérdéshez is, hogy mit adok én a babáimmal az embereknek ma, amikor mindenkinek összeszorul a gyomra a kovid gondolatától, amikor minden második hír telt kórházakról, oltottakról és oltatlanokról szól. A közösségi médiában olyan emberek feszülnek egymásnak a kovid margóján, akikről amúgy úgy vélekedek, hogy jó fejek és helyén van az értékrendjük. Sok emberen meglepődök, hogy  mennyire másképp gondolkoznak, mint ahogy én hittem. Nem ítélkezem senki felett, hiszen ki vagyok én?  De állandóan megkérdezem magamtól, hogy mit tudok ma adni én, amitől könnyebb élni?

A válaszom ha nem sokat gondolkozom, az, hogy babát. Játszótársat. Társat. Ha egy kicsit többet gondolkozom, akkor adni akarom a bennem feszülő segíteni akarást, vígasztalást, ölelést, simogatást, mosolyt, derűt, aminek ma mindannyian híjján vagyunk. 

Amikor tavaly megkezdődött a járvány, és a pánik csúcsra járatódott úgy március környékén, én azt fogadtam, hogy nem fogom engedni, hogy a hátralevő életem félelemben teljen el. Én bízni fogok a fennvaló jóakaratában, és úgy fogok tekinteni a vezetőinkre, mint eszközökre, akiknek a munkája Isten megnyilvánulása, még akkor is, ha mi a földhözragadt gondolkodásunkkal nem mindig értjük a logikáját. 

Beoltattam magam.

Figyelek arra hogy ne olvassak kamu híreket. 

Figyelek arra, hogy az emberek mondatai ne félelmet generáljanak bennem, hanem inkább megoldásra ösztönözzenek. Végül és nem utolsó sorban varrom a babáimat hittel, bátorsággal, és bízom egy jobb jövőben. Mert mi mást tehetnék?

Dömdödöm

"– Aromo úgy meséli, hogy Dömdödöm egyszer nagyon megszeretett valakit. Igen megörült, te is tudod, mennyire megörül az ember annak, ha megszeret valakit. El is indult Dömdödöm, hogy majd odaáll az elé a valaki elé, és azt mondja: szeretlek. Igen ám, de útközben látott két asszonyt. Éppen azt mondta az egyik a másiknak: „Én igazán szeretem magukat, de ha még egyszer átjön a tyúkjuk a kertembe!…” Mi az hogy „de ha még egyszer” – gondolkozott Dömdödöm –, akkor már nem fogja szeretni? Aztán jobban odanézett, s akkor ismerte meg a két asszonyt. Világéletükben gyűlölték egymást. „Ejha!” – mondta Dömdödöm, és odaért a templomtérre. Ott éppen egy zsinóros zekés poroszló püfölt egy rongyos gyereket. „Én szeretem az embereket – ordította a poroszló, és zitty! a somfa pálcával –, de azt nem tűrhetem…!” – óbégatta a poroszló, és zutty! a somfa pálcával. „Már megint ez a szó, már megint ez a szeretni szó!” – mormogott Dömdödöm, és elgáncsolta a poroszlót, s amíg őkelme feltápászkodott, ő is meg a rongyos gyerek is kereket oldott. S úgy futás közben fülébe jut egy beszélgetésfoszlány. Egy fiú éppen azt mondja a másiknak: „Én a világon a legjobban a pirított tökmagot szeretem.” Erre igazán elkeseredett Dömdödöm, de ez nem volt elég, mert akkor meghallotta, ahogy a ligetben egy lány azt mondja egy fiúnak: „Én igazán szeretlek.” Mi az hogy igazán, háborgott magában Dömdödöm. – Akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? Ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti, akkor miért kell hozzá az az igazán? Vagy szeret valakit az ember, vagy sem. S akkor elgondolkozott ezen a szeretni szón. Mit is jelent igazából? Mit jelentett annak az asszonynak a szájából? Mit a poroszlóéból? Mit a tökmagevő fiúéból, és mit a ligetbeli lányéból? Mit? De már akkor oda is ért ahhoz, akit megszeretett. Megállt előtte, rápillantott, és azt mondta: „Dömdödöm.” Azóta se hajlandó mást mondani, csak ennyit, hogy dömdödöm."

Nagyon szeretem ezt a mesét, ahogy Lázár Ervin minden irományát. Mind közül mégis ez a legkedvesebb. 

Én ilyennek képzeltem el Dömdödöm-öt. De a szeretetet a mai napig nem tudom elképzelni. Mit gondoltok, mit jelent az, hogy Dömdödöm?

Babázás, az mi?

Egy baba a legjobb játszótárs egy gyerek számára. Mindannyian voltunk kisgyerekek és ha megpróbálunk vissza emlékezni, eszünkbe jut, hogy milyen érzés olykor kicsinek, tehetetlennek lenni, egyedül, és milyen érzés, amikor nem tudjuk kontrollálni azt, ami velünk történik. A baba a gyerekünk gyereke. Egy élő dolog, amelyet a gyermek tud befolyásolni, kontrollálni, játékra hívni, amikor csak szükség van rá, lehet gondoskodni róla, betakarni, öltöztetni, fegyelmezni. Minden feszültség, amely nem jut kifejezésre, az a gyermek viselkedését változtatja meg. Az a feszültség, ami kifejezésre kerül egy baba segítségével, fejleszti a gyerek önbizalmát, a világot elviselhetővé, megbízhatóvá teszi. A gyerek a játszótárs segítségével helyezi bele magát különböző szerepekbe, így tanul meg konfliktust kezelni és igen: gyereket nevelni is. 

Éppen ezért kérlek, kedves látogatóm: soha ne kérdezd meg, hogy miért kerül ennyibe ez a baba? Hát csak egy baba! Nem, nem csak egy baba. Egy jól elkészített baba a  játszótársa a gyerekednek. 

A jól elkészített babához jó érzés hozzábújni, és könnyű szeretni. 

Ti, kedves szülők, ti tanítjátok meg a gyereknek egy baba értékét éppen azzal, hogy nem zsúfoljátok tele a gyerek szobáját mindenféle játékokkal, hanem tudatosan olyan játékot választotok neki, ami segíti őt az egészséges fejlődésben. Amikor általam készített babát ajándekoztok a gyerekeiteknek, jó ha figyeltek néhány dologra:

- A baba nem CSAk egy baba, hanem A baba. 

- A gyereket nem bántjuk. A babát sem. 

- A babát nem tárgyként kezeljük, amikor átadásra kerül a sor, hanem érdemes beszerezni neki egy kis takarót, illetve kis ágyikót, babakocsit, hogy a gyereknek legyen lehetősége babázni, eljátszani a babával mindent, ami a nap folyamán vele történik. Bátorítani rá, hogy a babával meg tudja beszélni azokat a bizalmas dolgait, amit a szülőknek valamiért nem szeretne elmondani. (Van ilyen). Babázás közben ha megfigyeljük a gyerek játékát, sok dolgot megtudhatunk a benne zajló érzésekről és igen, tükröt is tart nekünk játékával. Ahogy ő bánik a babájával, azt mutatja meg, ahogy bánunk mi vele, vagy ahogy bánnak vele a felnőttek. 

Most ennyi jutott eszembe. Holnap Dömdödöm varrás közben jönnek gondolatok és akkor holnap folytatom! 😊

 Legyen szép napotok! 

Úgy is lehet, hogy nem lehet!

Nem egy babás bejegyzés lesz ez. És nem is mosolygós annyira.  Egy-egy kialvatlan, munkahelyi éjszaka után nagyon más színe és illata lesz ennek a világnak.  Komorabb minden.  Minél komorabb, annál inkább tudom, hogy fáradt vagyok.  Az utóbbi időben úgy adódott, hogy egymás után két éjszaka is dolgoztam. Természetesen ilyenkor, amikor hazajövök, még azért sem tudok elaludni és így bezárul a kör.  Hiányzik a babakészítés, de nincs hozzá energiám. Kedvem volna. Még annyi mindenhez volna kedvem! Pl. mennék kirándulni, szeretném megszerezni a jogosítványomat, n+1 tervem van, hogy majd, ha szabadságra megyek!... És kezdődik az álmodozás.

Eltelt néhány hónap már, amióta nem írtam. Azóta készült már néhány baba, visszamentem dolgozni, a gyerekeim cseperedtek.  Mostanra jutottam oda, hogy kikívánkozik belőlem néhány gondolat.

A babák elég központi helyet foglalnak el az életemben.  Mostanig nem is gondolkoztam azon, hogy miért. Nem volt fontos ez a kérdés.  Varrtam őket, mert szerettem babát varrni, és szerettem nézni a saját gyerekeimet, ahogy barátkoznak a tőlem kapott babákkal. Pár hete a legkisebbem erősen ragaszkodott ahhoz, hogy a délutáni alvásnál én is ott legyek, és nagyszerű dologra lettem figyelmes: maga mellé gyűjtötte az összes általam készült babát, Fruzsi kivételével, és követelte, hogy én is feküdjek oda. Majd sorolni kezdte a neveket: Mesi, Szofi, Juci, Gegő (Gergő, aki Öcsi is). Majd szépen elrendezte rajtuk a takarót. Szabad napjaimon, amikor tehettem, mindig bebújtam melléje alvásnál és mindig ugyanez történt.  Ha véletlenül valamelyik baba hiányzott, kicsi lányom felkelt és addig kereste, amíg teljes volt a csapat.  Elérzékenyültem, mert rádöbbentem, milyen nagyszerű dolgot csinál a lányom: összetartja a csapatot.  A sorban mindenki fontos.  Nem hiányozhat onnan senki. Mostanában a világban, az életemben egyre ritkábban látok ilyesmit. Helyette azt látom, hogy mindenki pótolható minden munkahelyen, minden osztályban, minden faluban. Azt látom, hogy nincsenek kötődések, kapcsolatok.  

Talán csak az történt, hogy a lányom felnyitotta a szemem valami olyasmire, amit eddig én magam sem tapasztaltam. Hogy az ember fontos, az ember érték és ebből kiindulva egészen új dimenziók nyíltak meg előttem.  Azóta figyelem a lányomat, ahogy  játszik a babájával és mondja, hogy a baba most sír, most álmos, most éhes, most játszani akar,  fegyelmezi, védelmezi, korholja  hogy ezt nem szabad, gyere ide, szállj le onnan, ismét beütöd a lábad! Úgy tekint a babájára, ahogy mi tekintünk őrá. Magába szívja és gyakorolja azt, amit nap mint nap tanul.  Újra és újra megerősödik bennem hogy felelős vagyok a gyerekemért és felelős vagyok azért, ahogyan ő viszonyul a világhoz. A baba érték.  Az ember érték. Senki nem pótolható.  Nem helyettesíthető. Le lehet cserélni egy embert másra, de nem lehet ugyanolyanra cserélni.  Mert minden emberben ott van a veleszületett jó, amire érzékenyek kell legyünk.  Az a jó a mi ösvényünk afele, hogy megszeressük őt.  Keressük mindenkiben ezt az ösvényt.