Szösszenetek

A varrás egy olyan tevékenység, ami az alkotás mellett azt is megengedi, hogy olyan bugyrokba kalandozzak el önmagamban, ahol még a madár sem jár. Így jutottam el ahhoz a kérdéshez is, hogy mit adok én a babáimmal az embereknek ma, amikor mindenkinek összeszorul a gyomra a kovid gondolatától, amikor minden második hír telt kórházakról, oltottakról és oltatlanokról szól. A közösségi médiában olyan emberek feszülnek egymásnak a kovid margóján, akikről amúgy úgy vélekedek, hogy jó fejek és helyén van az értékrendjük. Sok emberen meglepődök, hogy  mennyire másképp gondolkoznak, mint ahogy én hittem. Nem ítélkezem senki felett, hiszen ki vagyok én?  De állandóan megkérdezem magamtól, hogy mit tudok ma adni én, amitől könnyebb élni?

A válaszom ha nem sokat gondolkozom, az, hogy babát. Játszótársat. Társat. Ha egy kicsit többet gondolkozom, akkor adni akarom a bennem feszülő segíteni akarást, vígasztalást, ölelést, simogatást, mosolyt, derűt, aminek ma mindannyian híjján vagyunk. 

Amikor tavaly megkezdődött a járvány, és a pánik csúcsra járatódott úgy március környékén, én azt fogadtam, hogy nem fogom engedni, hogy a hátralevő életem félelemben teljen el. Én bízni fogok a fennvaló jóakaratában, és úgy fogok tekinteni a vezetőinkre, mint eszközökre, akiknek a munkája Isten megnyilvánulása, még akkor is, ha mi a földhözragadt gondolkodásunkkal nem mindig értjük a logikáját. 

Beoltattam magam.

Figyelek arra hogy ne olvassak kamu híreket. 

Figyelek arra, hogy az emberek mondatai ne félelmet generáljanak bennem, hanem inkább megoldásra ösztönözzenek. Végül és nem utolsó sorban varrom a babáimat hittel, bátorsággal, és bízom egy jobb jövőben. Mert mi mást tehetnék?