Szösszenetek

A varrás egy olyan tevékenység, ami az alkotás mellett azt is megengedi, hogy olyan bugyrokba kalandozzak el önmagamban, ahol még a madár sem jár. Így jutottam el ahhoz a kérdéshez is, hogy mit adok én a babáimmal az embereknek ma, amikor mindenkinek összeszorul a gyomra a kovid gondolatától, amikor minden második hír telt kórházakról, oltottakról és oltatlanokról szól. A közösségi médiában olyan emberek feszülnek egymásnak a kovid margóján, akikről amúgy úgy vélekedek, hogy jó fejek és helyén van az értékrendjük. Sok emberen meglepődök, hogy  mennyire másképp gondolkoznak, mint ahogy én hittem. Nem ítélkezem senki felett, hiszen ki vagyok én?  De állandóan megkérdezem magamtól, hogy mit tudok ma adni én, amitől könnyebb élni?

A válaszom ha nem sokat gondolkozom, az, hogy babát. Játszótársat. Társat. Ha egy kicsit többet gondolkozom, akkor adni akarom a bennem feszülő segíteni akarást, vígasztalást, ölelést, simogatást, mosolyt, derűt, aminek ma mindannyian híjján vagyunk. 

Amikor tavaly megkezdődött a járvány, és a pánik csúcsra járatódott úgy március környékén, én azt fogadtam, hogy nem fogom engedni, hogy a hátralevő életem félelemben teljen el. Én bízni fogok a fennvaló jóakaratában, és úgy fogok tekinteni a vezetőinkre, mint eszközökre, akiknek a munkája Isten megnyilvánulása, még akkor is, ha mi a földhözragadt gondolkodásunkkal nem mindig értjük a logikáját. 

Beoltattam magam.

Figyelek arra hogy ne olvassak kamu híreket. 

Figyelek arra, hogy az emberek mondatai ne félelmet generáljanak bennem, hanem inkább megoldásra ösztönözzenek. Végül és nem utolsó sorban varrom a babáimat hittel, bátorsággal, és bízom egy jobb jövőben. Mert mi mást tehetnék?

Dömdödöm

"– Aromo úgy meséli, hogy Dömdödöm egyszer nagyon megszeretett valakit. Igen megörült, te is tudod, mennyire megörül az ember annak, ha megszeret valakit. El is indult Dömdödöm, hogy majd odaáll az elé a valaki elé, és azt mondja: szeretlek. Igen ám, de útközben látott két asszonyt. Éppen azt mondta az egyik a másiknak: „Én igazán szeretem magukat, de ha még egyszer átjön a tyúkjuk a kertembe!…” Mi az hogy „de ha még egyszer” – gondolkozott Dömdödöm –, akkor már nem fogja szeretni? Aztán jobban odanézett, s akkor ismerte meg a két asszonyt. Világéletükben gyűlölték egymást. „Ejha!” – mondta Dömdödöm, és odaért a templomtérre. Ott éppen egy zsinóros zekés poroszló püfölt egy rongyos gyereket. „Én szeretem az embereket – ordította a poroszló, és zitty! a somfa pálcával –, de azt nem tűrhetem…!” – óbégatta a poroszló, és zutty! a somfa pálcával. „Már megint ez a szó, már megint ez a szeretni szó!” – mormogott Dömdödöm, és elgáncsolta a poroszlót, s amíg őkelme feltápászkodott, ő is meg a rongyos gyerek is kereket oldott. S úgy futás közben fülébe jut egy beszélgetésfoszlány. Egy fiú éppen azt mondja a másiknak: „Én a világon a legjobban a pirított tökmagot szeretem.” Erre igazán elkeseredett Dömdödöm, de ez nem volt elég, mert akkor meghallotta, ahogy a ligetben egy lány azt mondja egy fiúnak: „Én igazán szeretlek.” Mi az hogy igazán, háborgott magában Dömdödöm. – Akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? Ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti, akkor miért kell hozzá az az igazán? Vagy szeret valakit az ember, vagy sem. S akkor elgondolkozott ezen a szeretni szón. Mit is jelent igazából? Mit jelentett annak az asszonynak a szájából? Mit a poroszlóéból? Mit a tökmagevő fiúéból, és mit a ligetbeli lányéból? Mit? De már akkor oda is ért ahhoz, akit megszeretett. Megállt előtte, rápillantott, és azt mondta: „Dömdödöm.” Azóta se hajlandó mást mondani, csak ennyit, hogy dömdödöm."

Nagyon szeretem ezt a mesét, ahogy Lázár Ervin minden irományát. Mind közül mégis ez a legkedvesebb. 

Én ilyennek képzeltem el Dömdödöm-öt. De a szeretetet a mai napig nem tudom elképzelni. Mit gondoltok, mit jelent az, hogy Dömdödöm?